Még csak bő egy hét telt el a Luton-i landolásunk óta, de olyan mintha már egy hónapja itt lennénk. Azóta már túl vagyunk egy költözésen, van munkánk, az utánunk beköltözött fiatal pár fiú tagjáról pedig kiderült hogy lány.
De ne szaladjunk ennyire előre.

Arra hogy az ablakok fordítva nyílnak, hogy zsinóros a villanykapcsoló és hogy két vízcsap van, fel voltunk készülve. Utóbbinál legalább nem tűzforró a meleg és zsibbasztó a hideg, mint ahogy azt egy birminghami raktárban tapasztaltam. Arra azonban, hogy ennyi új impulzus ér majd minket, nem számítottunk.
Ebben a blogban szeretnék minél több érdekes tapasztalatot megosztani az olvasóközönséggel, fényképekkel és olykor videókkal megspékelve, amolyan útinapló jellegűen, vagy éppen egy emlékalbum gyanánt, hogy legyen miből mesélni majd az utókornak életem Angliában eltöltött időszakáról. A blog címe egyébként Alfred Hitchcock azonos című filmjére utal. Remélem soha nem kell majd Psycho-ra változtatnom. :)

Nem mondok újdonságot senkinek azzal, hogy jobboldali közlekedés van, hogy tömeg van a metrón (erre még később vissza fogok térni), vagy hogy az itt megforduló nemzetiségek bőrszínéből le lehetne forgatni a Szürke ötven árnyalatának alternatív változatát. Már ha éppen kilátszik valami a szemeken kívül a csador alól. De éppen ezért színes ez a társadalom, ugyanis jó látni, hogy a háttérben éleződő, kulturális és vallási különbségekből adódó feszültségek ellenére, ezek az emberek békésen megélnek itt egymás mellett. Ezzel együtt, az egy hét alatt az is előfordult, hogy csak és kizárólag magyar beszédet hallottam magam körül a buszon.

Az eddigi legizgalmasabb napunk a kiutazás napja volt, amikor is hullámokban érkeztek az akadályok és problémák, mintha a sors vissza akart volna fordítani a már régóta tervezett útról. Rossz érzés tud lenni például, amikor a reptérre indulás előtt 10 perccel még nem tudod lecsukni a bőröndöt. Vagy amikor "last call"-ra rohansz a beszálláshoz a reptéren, és amikor odaérsz, nem találod a beszállókártyát. A beszállás során ugyanis legalább három alkalommal könyveltem el, hogy ez a gép nélkülünk fog felszállni. Először, a last call-nál, majd amikor nem volt meg a kártya, végül pedig, amikor a gépre utolsóként feljutva újfent eltűnt a kártya... Mr. Bean ihletett kapott volna, ha akkor lát minket. Pár liter folyadékot mindenesetre elvesztettem az alatt a tíz perc alatt.

Tudván hogy ilyen volt az indulás, akár stílszerűnek is nevezhetjük a megérkezést. A minket kiszervező cég ingatlanjaiban ugyanis nem volt szabad hely, ezért egy partnercégükhöz kerültünk, ami az előzetesen megbeszéltektől eltérő feltételekkel működik. Ennek a leglátványosabb jele az volt, hogy a korábbi ígéret ellenére nem volt ágynemű a szobában, úgyhogy az első utunk a közeli plázába vezetett. Öröm az ürömben, hogy ezzel a malőrrel összesen 98 Fontot (-ágynemű) spóroltunk, mert ez a cég nem kért tőlünk közvetítői díjat. A képen látható házban lakunk, immáron tizedmagunkkal, és bár soha nem fogjuk megtudni hova kerültünk volna eredetileg, a lakás állapotát, a környéket és a lakóközösséget tekintve, azt gondolom nagyon szerencsések vagyunk.
A ház két szintből áll. A felső szinten két nagyobb és egy kisebb szoba található, valamint egy fürdőszoba. Az alsó szinten van egy nagyobb és egy kisebb szoba (ez utóbbi a miénk), valamint egy társalgó, egy konyha és egy mosókonyha. A mosókonyhában van még egy wc is, valamint a telek rendelkezik egy igencsak elhanyagolt hátsó kerttel is. A lakás jól felszerelt, a wifi mellett, van több mosógép, több hűtő, fagyasztó, tűzhely, sütő, mikro, kenyérpirító, sőt még melegszendvics sütő és vízforraló is. A helységek takarítása fel van osztva a lakók között, akik között a legfiatalabb 19, a legidősebb 38 éves, úgyhogy kor szempontjából beleillünk a közösségbe. :) Egyelőre rend és tisztaság van, remélhetőleg ez így is marad.
A környék nagyon szép, csendes és rendezett, rengeteg park van a közelben, többségében tavakkal. 200 méteres körzetben van busz, metró és vonat, a közlekedés pedig még úgy is jónak mondható, hogy metróval fél óra, busszal pedig másfél óra alatt érünk be a Temzéhez. Hotelt a közelben még nem láttam, itt mindenki lakást, vagy szobát bérel. Ellenben arab és indiai "étteremből" van minden sarkon, ahogy élelmiszerüzletből is. Utóbbiban külön polcokat találunk magyar termékekből. A kedvenc Maggi paprikás csirkémet azonban eddig csak a magyar boltban  találtam meg, ami több mint fél órára van tőlünk. Túró Rudiból viszont itt sincs hiány. 10 perc buszozás után elérjük a közeli Mall-t, ahol van Lidl, illetve Iceland is, mindkettőben találni olcsó, ehető termékeket, mondanom sem kell hogy mi is ezekbe járunk vásárolni.
A következő posztban mesélek majd a mindennapok élményeiről és nehézségeiről is, de addig is jöjjön néhány további kép. :)