Te Főnök. A gyomrom akkora mint egy pingpong labda. Nincs valami munka?

A kiindulás előtt több ismerősöm is felajánlotta a segítségét, de ahogy az lenni szokott, végül a biztosnak tűnő lehetőségek helyett, nem várt fordulat következett be az álláskeresés terén.

A szigetországba érkező magyarok többsége a vendéglátásban talál magának helyet, többségében konyhai kisegítőként, szakácsként, felszolgálóként vagy takarítóként. Az ilyen helyekre komolyabb tapasztalat és magas szintű nyelvtudás nélkül is van esély bekerülni. A kérdés persze az, hogy milyen mértékű kompromisszumot hajlandó kötni magával az ember. A pénz ugyanis rettentően gyorsan fogy a világ egyik legdrágább városában. Na jó, hivatalosan nincs a Szingapúr vezette top10-es listán, de a közel 4000 Forintos Whopper menüt látva gyorsan eszünkbe jut az aranyszabály: "Ne számold át!".
Amikor azonban nincs bevétel, akarva akaratlanul is a hátralévő heteket számolja az ember. Vagyis hogy hány hétig tud még bevétel nélkül itt maradni.

Ha nem munkaszerződéssel várják az embert a reptéren, három dolgot tehet. Az egyik lehetőség, hogy fogja az önéletrajzát, meg a referenciáit, és elkezd házalni. Ezzel a módszerrel napok alatt be lehet kerülni egy kávézóba vagy étterembe, a legtöbb esetben ugyanis elég 3-4 bemutatkozó mondat és ha szimpatikus vagy, sok esetben interjú nélkül próbanapra hívnak. A nagy kérdés viszont az, hogy bejelentik-e a munkavállalót. Érdekes módon még London belvárosában is, rengeteg helyen dolgoztatnak embereket feketén, éhbérért.
A másik lehetőség az internetes jelentkezés, amelyre vagy kapsz választ vagy nem. Mindössze egy jól megírt CV és egy hatásos motivációs levél kell hozzá. Meg persze térerő sem árt, hogy adott esetben el tudjanak érni.
Végül a harmadik lehetőség az ügynökség, vagy ahogy itt hívják, Agency. Ahogy egy ismerősöm megfogalmazta, "modernkori rabszolgakereskedelem".
Bizony nem áll messze a valóságtól, ugyanis nekem néhány momentum alapján úgy tűnt, hogy darab-darab elven, ész nélkül dobálják a munkákat a minimálisan megszűrt jelentkezők között. Egyik alkalommal az egyik ügynökségnél, a regisztrációt követően azt az értesítést kaptam, hogy bankszámla nélkül nem tudnak nekem munkát adni. Természetesen még aznap kétszer felhívtak munkaajánlattal, amit persze nem tudtam elfogadni az imént említett okok miatt. Egy másik ügynökség viszont szerzett nekem egy felejthetetlen élményt. A csoportos regisztráció során ugyanis az alábbiakhoz hasonló kérdésekkel szembesültem, higgyétek el, nem túlzok. Le akartam fényképezni a lapot, de végül úgy döntöttem hogy nem dobatom ki magam.

2357 + 4981 = ?
Állítsa növekvő sorrendbe a következő számokat: 2, 45, 9, 26, 11
Állítsa csökkenő sorrendbe a következő betűket: C, H, E, S, N
Írja le a képen látható csillagok számának összegét az alábbi négyzetbe.
120 db alma hány dobozba fér be, ha egy dobozba 10 alma fér?

Meg persze a szokásos kérdés, hogy fogyatékosnak érzem-e magam, és ha igen, orvos látott-e már.
Nem vicc, több jelentkezési lapon is találkoztam ezekkel a kérdésekkel. A bőrszint és a vallási hovatartozást pedig listából kell kiválasztani. Szerencsésnek érzem magam, hogy nem kerültem bele a mókuskerékbe és néhány nap alatt sikerült bejelentett, hosszútávú munkát találnom, az általam keresett területen. Érkezett ugyanis egy e-mail, amiben egy korábbi online jelentkezésemre válaszolva, interjúra hívtak. Életem első és eddig utolsó angliai állásinterjúja, ugyanis az interjút követő munkanapon elkezdtem dolgozni a közeli raktárban. Éppen egy hónappal ezelőtt.
A cég indiai szőnyegeket importál és küld tovább Európába és Amerikába. Minőségi, drága szőnyegek, egy háromemeletes raktárban. Az én dolgom a szállítmányok bevételezése, összekészítése, illetve szükség esetén, raktáron belüli átmozgatása. A napi munka a "Slowly, take your time, no rush" jegyében zajlik, ami éles váltás a korábbi beidegződéshez képest. Mert hogy itt tényleg nem sietnek és szinte általános az egymás közötti viccelődés. Szinte már kellemetlenül érzem magam, amiért nem gyomorgörccsel érkezem meg reggelente a munkahelyemre. A munkaidő 8-tól 17:30-ig tart, 1 óra ebédszünettel, délelőtt és délután 20-20 perc szünettel. Kezdetnek több mint tökéletes. Az óraátállítás óta pedig egy órával hamarabb hazamehetünk péntekenként, ugyanis - kapaszkodjatok meg - spórolnak az árammal.
Fontos szempont, hogy tudom gyakorolni az angolt és hogy a szállítmányozás területén maradtam, amelyben a korábbi munkám révén van tapasztalatom. Érdekes érzés tíz év után kibújni az irodából, de egyelőre nagyon élvezem. A telephelyvezető az interjún említette hogy van lehetőség bekerülni irodába, ami - ha figyelembe veszem hogy jelenleg is dolgozik ott magyar - nem tűnik üres ígéretnek. A fizetés pedig annak ellenére hogy minimálbér, elég arra, hogy félre tudjak tenni belőle. A kiutazásom három legfontosabb célja tehát - nyelvtanulás, pénz, kaland - egyelőre teljesül. 

Rajtam kívül dolgozik öt magyar, három szlovák, egy lengyel, egy bolgár és egy ír srác, a vezetőségben pedig van indiai, arab, francia, sőt mi több, még angol is. A management egy része pedig kipát hord a fején. A főnökömet Shakur-nak hívják, afgán, 7 gyermek boldog édesapja és 2000-ben költözött Angliába. Lehet hogy tudott valamit...?
Kedvenc szavajárása a "Szopki", meg az "Ejj kopász", terjed tehát a magyar kultúra itt is. :)
Döbbenetes látni viszont, hogy itt a vezetők is beállnak mellénk dolgozni ha kell. Igenis felemelik a 30 kilós szőnyeget, megfogják a kalapácsot vagy az ecsetet, ha arra van szükség.

Az ír srácot Michael-nek hívják. Mivel a legtöbbször együtt dolgozunk, őt én szoktam tanítani a magyar nyelv szépségeire. Már tudja hogy az angol “here” szó magyarul mit jelent, valamint azt, hogy a szőnyeg (rug), ami a munkánk központi tárgya, az angol “kick” szónak felel meg. Shakur nevét is megtanítottam neki, bár a 7 gyereket figyelembe véve hiteltelennek tűnt, hogy a jelentése a “He doesn’t fuck neither”-nek felel meg.
Ez a szó amúgy sem áll messze tőle, hiszen mint egy Tarantino-film karaktere, minden mondatát az elmaradhatatlan "fuckin" szóval fűszerezi. A legtöbb mondatában csak ezt az egy szót értem meg elsőre. Amikor megkérdeztem tőle, hogy nem zavarja-e hogy mindent háromszor kell elmondania, annyit felelt, hogy már megszokta, mert az angolok is folyton visszakérdeznek. Megnyugtató.
És mivel többször is elkésett a kezdeti időszakban, így neki köszönhetően többször is hallhattam a főnököm szájából a Keresztapából híressé vált szállóigét, azaz: “Hol van Michael?”