Két hét telt el az első poszt óta, amely főleg munkával telt, de azért jutott idő szórakozásra, városnézésre is. Az emeleti szobánkból öt nap után leköltöztünk a végleges, földszinti szobánkba, amely kisebb, de olcsóbb is. A helyünkre pedig az előző posztban említett furcsa pár költözött. A spanyol srácot lányt Albának hívják és jóval alacsonyabb és mélyebb hangú, mint a barátnője. Tényleg furcsa pár na. De lassan már tényleg nem lepődünk meg semmin. Olyan szinten közömbösek az emberek, hogy szerintem az sem tűnne fel senkinek, ha köntösben és papucsban sétálnék végig az utcán.

Az első bérletvásárlásunk egy heti buszbérlet volt, ami kiválóan alkalmas arra, hogy a kezdeti időszakban segítsen felfedezni a környéket, annak minden szépségével és furcsaságával. Az itteni bérletet Oyster card-nak hívják, amely elnevezés elvileg valami olyasmit akar sugallni, hogy a kemény és biztonságot nyújtó külsőn belül, igazi érték lakozik. Ez nagyjából igaz is, a metró és a buszok egymást tolják és bár előfordulnak lerobbanások itt is, ekkora embertömegnél úgy gondolom hogy ennyi belefér. Lelkes amatőrként természetesen, amikor csak van szabad hely, a double decker-ek felső szintjének első sorában szoktunk helyet foglalni. Ez lehetőséget ad arra is, hogy megcsodáljuk a megállók tetején gondosan elhelyezett tárgyakat, úgymint fél pár cipő, vagy kakaóscsiga, hogy a legemlékezetesebbeket említsem. Lehet hogy ez egyfajta tagelésnek számít itt? Egy alkalommal az imént említett VIP helyünknek köszönhetően premier plánban láttuk (és éreztük) ahogy buszunk nemes egyszerűséggel átgázol egy fekete kisfiú mobiltelefonján, a körülötte lévő társai legnagyobb megdöbbenésének álcázott mámoros kárörömére.
Az utóbbi időben viszont általában gyalog járok munkába, nagyobb távolságokhoz pedig lustaságból és időtakarékosságból a metrót (itteni nevén tube vagy underground) használom. Néha azonban még a metróval is borzasztóan hosszú és monoton az utazás. Egyszer egy alkalommal közel másfél órát utaztunk egyhuzamban, átszállás nélkül.
Aki látta a Modern időket vagy a Barakát, az el tudja képzelni mi zajlik csúcsidőben a metrófolyosókon. A reggeli metró hangulata ráadásul inkább hasonlít egy női öltözőre, mintsem közlekedési eszközre. Előfordult már olyan is, hogy egy alkalommal minden irányból sminkelő, púderező csajokat láttam magam körül, akik olyan lazán művelték ezt a tevékenységet, mintha tényleg a saját fürdőszobájukban tennék ugyanezt. A metrókocsik sok esetben tele vannak eldobott újsággal (itt is metro-nak hívják), azonban ez nem a szemetelés jele, hanem a kiolvasott/félbehagyott újságot leszállásnál mindenki az ülésen hagyja a következő utasnak. Mivel térerő és mobilnet egyáltalán nincs az alagútban, jobb híján mindenki olvas, vagy zenét hallgat.

Van viszont egy nagyon idegesítő jelenség itt, az pedig a pocsék mobilhálózat. Egyszerűen nincs térerő a lakásban. Alapból gyenge a minőség, bármerre járok, de a lakásban sok esetben konkrétan nem vagyok elérhető. Több, tőlem távol lakó ismerősöm is panaszkodik erre, tehát a probléma nem egyedi. Már szolgáltatóváltáson is túl vagyok, de nem igen javul a helyzet, úgyhogy általában a mobilnet adta eszközökbe vagyunk kénytelenek kapaszkodni.

Sok nehézségre fel voltam készülve a nagy kaland előtt, de meglepően a legnagyobb kihívás nem a munkakeresés, vagy a lakóközösségbe való beilleszkedés volt, hanem a nyomtatás (!). Történt ugyanis, hogy az USB-ről való nyomtatás műveletére a közeli könyvtárat szemeltük ki, ahol külön váróterem van kialakítva a szabad gépekre való várakozáshoz. A rendszer úgy működik, hogy ha használni akarsz egy számítógépet, odasétálsz a központi géphez, bepötyögöd a neved és a rendszer generál neked egy jelszót, majd berak a várakozók sorába. Egy másik monitoron ezt követően megjelenik a neved a listában, a neved mellett pedig az, hogy hány percet kell várnod. Amikor pedig sorra kerülsz, a rendszer a neved mellé rendeli az éppen felszabadult gép számát. A rendszer kiválóan működik. Elméletben. Én ugyanis két egymást követő eset után elhatároztam hogy messziről el fogom kerülni őket. Hogy miért? Lássuk.
Az első alkalommal, a monitoron megjelenő 45 min felirat hatására bátorkodtunk kimenni vásárolni és hiába értünk vissza 30 perc múlva, a nevem már nem volt a monitoron. Sebaj, nem sietünk, kértem új sorszámot, 30 perc... leülünk, kivárjuk. Ekkor persze egy perccel sem volt rövidebb a várakozási idő, de én így is örültem hogy végre géphez jutottam. Ugyanis csak önkiszolgáló elven működik a rendszer, a pultnál csak fizetni és reklamálni lehet. Gondolom ezen felvezetés után kitaláljátok hogy én az utóbbihoz kellett hogy folyamodjak, ugyanis a rendszer nem fogadta el az általam beírt jelszót. A pultos szerencsére segítőkész volt és többször nyomatékosítva hogy milyen jófej velem és kivételes helyzetben vagyok, megadta nekem a sajátját. Azzal sikerült is belépni, viszont nyomtatni továbbra sem tudtam, mert kiderült hogy az általam hozott formátumot (.doc) nem tudja kezelni a gép. Másfél óra várakozás és szenvedés után így végül is egy belvárosi nyomtatványboltban sikerült kinyomtatni a cuccot, jóval drágábban.
Ami viszont a következő nap következett, az még ezt a szerencsétlenkedést is felülmúlta. Történt ugyanis, hogy miután kinyomtattam amit akartam, a pénztárnál sorra kerülve, a monitoron még sárga színű ábra, a nyomtatásban rózsaszínben jelent meg. Újabb reklamáció, újabb sorszám, majd újabb rózsaszín lap. Teljes volt a tanácstalanság a pultosok között, úgyhogy emberünk odajött a számítógéphez, hogy saját szemével bizonyosodjon meg, hogy az a rózsaszín tényleg sárga kellene hogy legyen. Az általam felvetett lehetőség, miszerint kifogyhatott a sárga szín, reakció nélkül maradt. Miután hosszasan, minden szögből megvizsgálta a monitort, egyszer csak ünnepélyesen kijelentette, hogy ő már tudja mi a gond. Amit mi eddig nem tudtunk az az, hogy a monitort oldalirányból nézve más árnyalatban látszik a kép és ezért jelenhetett meg nyomtatásban más szín. Mindig tanul valamit az ember. A helyzetet az asszisztensnője mentette meg, amikor is mosolyogva közölte velem, hogy szólni fog az IT-nak, a korábbi nyomtatásaimat pedig nem kell kifizetnem.
Azóta nem jártam a könyvtár közelében.

Kezd hosszúra nyúlni a poszt, úgyhogy folytatása következik hamarosan, hiszen lesz mit mesélnem a munkáról is. :) Addig is itt egy újabb adag kép. Üdvözlök mindenkit, hiányoztok!