Komolyan olyan érzésem van, mintha már egy éve itt lennénk Londonban, annyira távoli emléknek tűnik a könyvtáras szerencsétlenkedésünk. Pedig mindössze bő két hónap telt el azóta. Habár a legtöbb dolog gyorsan és szerencsésen alakult, azért ez az időszak korántsem volt mentes nehézségektől, én pedig a 6 kiló testsúly mellett, jó néhány tucat hajszállal is szegényebb lettem. Már lassan hibaüzenetekkel álmodom, ugyanis szinte semmit nem lehet elintézni neten elsőre, legalább egy hibaüzenet nélkül, legyen az mobilfeltöltés, netes utalás, vagy egy egyszerű regisztráció. Persze panaszra semmi ok, hiszen ami miatt itt vagyok az teljesül, de azért jó néhány falba sikerült beleütközni, mire a legalapvetőbb technikai feltételeket - úgymint mobil előfizetés vagy bankszámlanyitás - sikerült megteremteni.

Az utóbbinak nehézségeire fel voltunk készülve, hiszen rengeteg rémhírt hallottunk arról, hogy mennyire nehézkes bevándorlóként bankszámlát nyitni. Több helyről hallottam viszont sikersztorikat, miszerint valaki bement egy bankfiókba és egyből nyitottak neki számlát. Nos, személyes tapasztalataim alapján kijelenthetem, hogy nem alaptalanok a rémhírek. :)

A bankszámlanyitáshoz először is TAJ számmal - itteni nevén NI number - kell rendelkezned, amihez interjú időpontot kell kérni a munkaügyi központtól. A várakozási idő többnyire két hét, az interjú pedig mindössze néhány alapvető kérdésből áll.
Az interjút követően átlagosan két héten belül megkapod az NI numbert, amivel mehetsz a bankba.

Ha bemész egy bankfiókba, először is - mily meglepő - kérned kell egy időpontot interjúra, amely 1-3 héten belül esedékes. Ehhez feltesznek néhány kérdést, hogy meggyőződjenek arról, hogy az alapvető feltételekkel rendelkezel-e, és ha igen, akkor már csak ki kell várni az interjú napját. Én az első két hónapban (!) már ennél a szakasznál elvéreztem, ugyanis szinte mindenhol lakcímigazolást kérnek és hiába lobogtattam a főbérlőtől kapott lakásszerződést, mindenhol rázták a fejüket. Lakcímigazoláshoz ugyanis a nevemen kellene hogy legyen legalább egy közüzemi számla, ami ugye szobabérlésnél nincs. Hiába készültem előzetesen, stréber módon diplomával és hivatalosan angolra fordított erkölcsi bizonyítvánnyal, ez sehol, senkit nem érdekel. Meg kellett hát hogy várjam, hogy az első hivatalos levél a postaládában landoljon, és az már elegendőnek bizonyult lakcímigazolásként. Persze ahogy az lenni szokott, ezúttal sem elsőre.

A Barclays bankban (ez itt a negatív reklám helye) miután előzetesen elfogadták az útlevelem és a TB értesítő levelet, 10 nappal későbbre kaptam időpontot. Tekintve, hogy addigra már két bankon túl voltam, és a pénzügyes hetente nyaggatott a bankszámla miatt, izgatottan vártam hát az interjút, amihez a munkahelyemről is el kellett kéredzkednem (igen, így írják helyesen :) ).
Hiába vártam remegő kézzel a napot és hiába vittem magammal CV-t, referencia levelet, erkölcsit és munkaszerződést... a technika ördöge ezúttal is közbeszólt. A rendszer ugyanis a dokumentumaim beszkennelését és a mobilbank beállítását követően, az utolsó fázisban leállt és az ügyintéző hölgy sűrű elnézések közepette megígérte hogy amint helyreáll, telefonálni fog a továbbiakkal kapcsolatban. Jó tudni, hogy a bankokat is sújtja a 2015-ben még mindig gyerekcipőben járó webes technológia, de miért pont akkor, amikor én is ott vagyok? :)
Két nappal később - miután továbbra sem adtak megoldást a problémára - felhívtam a bankot. A bankfiók számát nem sikerült megtalálni, ezért a központi számon egy indiai (akcentusú) operátorral kellett hogy megbirkózzak, amely egy 15 perces semmitmondó beszélgetést eredményezett, és amely végén mindketten feldúltan tettük le a telefont. De mit tehet az ember akkor, amikor addigra már két hét várakozás után, az egyik pillanatban azt a választ kapja, hogy nem találják az adatait a rendszerben, majd miután mégis sikerül megtalálni, megnyugtatják hogy az ügye folyamatban van és hamarosan értesíteni fogják. Majd a következő mondatban kiderül hogy mégsem, mert a megadott lakcímigazolás nem elégséges és csak egy névre érkező számlát fogadnak el ezen a címen. Majd miután jelezvén, hogy az ügyintéző korábban, személyesen már közölte, hogy elégségesek a benyújtott dokumentumok, újfent azt a választ kapja, hogy rendben, akkor hamarosan értesíteni fogják. Miután újabb két nap elteltével sem történt semmi, a legközelebbi bankfiókba besétálva a következő üzenet jelent meg az ügyintéző monitorján: "Kérlek, ne nyissatok ennek az embernek bankszámlát!"
És ami a legszebb, nincs indoklás. Nem derült ki, hogy ennyire megpiszkálhattam a telefonos ügyintéző lelki nyugalmát, vagy egyszerűen csak túlképzett vagyok egy Barclays számlához, de a lényeg az, hogy - diplomatikusan fogalmazva - nem született megállapodás. :) Számlát végül két héttel később, a TSB banknál sikerült nyitni, útlevéllel és NI levéllel...

Te Főnök. A gyomrom akkora mint egy pingpong labda. Nincs valami munka?

A kiindulás előtt több ismerősöm is felajánlotta a segítségét, de ahogy az lenni szokott, végül a biztosnak tűnő lehetőségek helyett, nem várt fordulat következett be az álláskeresés terén.

A szigetországba érkező magyarok többsége a vendéglátásban talál magának helyet, többségében konyhai kisegítőként, szakácsként, felszolgálóként vagy takarítóként. Az ilyen helyekre komolyabb tapasztalat és magas szintű nyelvtudás nélkül is van esély bekerülni. A kérdés persze az, hogy milyen mértékű kompromisszumot hajlandó kötni magával az ember. A pénz ugyanis rettentően gyorsan fogy a világ egyik legdrágább városában. Na jó, hivatalosan nincs a Szingapúr vezette top10-es listán, de a közel 4000 Forintos Whopper menüt látva gyorsan eszünkbe jut az aranyszabály: "Ne számold át!".
Amikor azonban nincs bevétel, akarva akaratlanul is a hátralévő heteket számolja az ember. Vagyis hogy hány hétig tud még bevétel nélkül itt maradni.

Ha nem munkaszerződéssel várják az embert a reptéren, három dolgot tehet. Az egyik lehetőség, hogy fogja az önéletrajzát, meg a referenciáit, és elkezd házalni. Ezzel a módszerrel napok alatt be lehet kerülni egy kávézóba vagy étterembe, a legtöbb esetben ugyanis elég 3-4 bemutatkozó mondat és ha szimpatikus vagy, sok esetben interjú nélkül próbanapra hívnak. A nagy kérdés viszont az, hogy bejelentik-e a munkavállalót. Érdekes módon még London belvárosában is, rengeteg helyen dolgoztatnak embereket feketén, éhbérért.
A másik lehetőség az internetes jelentkezés, amelyre vagy kapsz választ vagy nem. Mindössze egy jól megírt CV és egy hatásos motivációs levél kell hozzá. Meg persze térerő sem árt, hogy adott esetben el tudjanak érni.
Végül a harmadik lehetőség az ügynökség, vagy ahogy itt hívják, Agency. Ahogy egy ismerősöm megfogalmazta, "modernkori rabszolgakereskedelem".
Bizony nem áll messze a valóságtól, ugyanis nekem néhány momentum alapján úgy tűnt, hogy darab-darab elven, ész nélkül dobálják a munkákat a minimálisan megszűrt jelentkezők között. Egyik alkalommal az egyik ügynökségnél, a regisztrációt követően azt az értesítést kaptam, hogy bankszámla nélkül nem tudnak nekem munkát adni. Természetesen még aznap kétszer felhívtak munkaajánlattal, amit persze nem tudtam elfogadni az imént említett okok miatt. Egy másik ügynökség viszont szerzett nekem egy felejthetetlen élményt. A csoportos regisztráció során ugyanis az alábbiakhoz hasonló kérdésekkel szembesültem, higgyétek el, nem túlzok. Le akartam fényképezni a lapot, de végül úgy döntöttem hogy nem dobatom ki magam.

2357 + 4981 = ?
Állítsa növekvő sorrendbe a következő számokat: 2, 45, 9, 26, 11
Állítsa csökkenő sorrendbe a következő betűket: C, H, E, S, N
Írja le a képen látható csillagok számának összegét az alábbi négyzetbe.
120 db alma hány dobozba fér be, ha egy dobozba 10 alma fér?

Meg persze a szokásos kérdés, hogy fogyatékosnak érzem-e magam, és ha igen, orvos látott-e már.
Nem vicc, több jelentkezési lapon is találkoztam ezekkel a kérdésekkel. A bőrszint és a vallási hovatartozást pedig listából kell kiválasztani. Szerencsésnek érzem magam, hogy nem kerültem bele a mókuskerékbe és néhány nap alatt sikerült bejelentett, hosszútávú munkát találnom, az általam keresett területen. Érkezett ugyanis egy e-mail, amiben egy korábbi online jelentkezésemre válaszolva, interjúra hívtak. Életem első és eddig utolsó angliai állásinterjúja, ugyanis az interjút követő munkanapon elkezdtem dolgozni a közeli raktárban. Éppen egy hónappal ezelőtt.
A cég indiai szőnyegeket importál és küld tovább Európába és Amerikába. Minőségi, drága szőnyegek, egy háromemeletes raktárban. Az én dolgom a szállítmányok bevételezése, összekészítése, illetve szükség esetén, raktáron belüli átmozgatása. A napi munka a "Slowly, take your time, no rush" jegyében zajlik, ami éles váltás a korábbi beidegződéshez képest. Mert hogy itt tényleg nem sietnek és szinte általános az egymás közötti viccelődés. Szinte már kellemetlenül érzem magam, amiért nem gyomorgörccsel érkezem meg reggelente a munkahelyemre. A munkaidő 8-tól 17:30-ig tart, 1 óra ebédszünettel, délelőtt és délután 20-20 perc szünettel. Kezdetnek több mint tökéletes. Az óraátállítás óta pedig egy órával hamarabb hazamehetünk péntekenként, ugyanis - kapaszkodjatok meg - spórolnak az árammal.
Fontos szempont, hogy tudom gyakorolni az angolt és hogy a szállítmányozás területén maradtam, amelyben a korábbi munkám révén van tapasztalatom. Érdekes érzés tíz év után kibújni az irodából, de egyelőre nagyon élvezem. A telephelyvezető az interjún említette hogy van lehetőség bekerülni irodába, ami - ha figyelembe veszem hogy jelenleg is dolgozik ott magyar - nem tűnik üres ígéretnek. A fizetés pedig annak ellenére hogy minimálbér, elég arra, hogy félre tudjak tenni belőle. A kiutazásom három legfontosabb célja tehát - nyelvtanulás, pénz, kaland - egyelőre teljesül. 

Rajtam kívül dolgozik öt magyar, három szlovák, egy lengyel, egy bolgár és egy ír srác, a vezetőségben pedig van indiai, arab, francia, sőt mi több, még angol is. A management egy része pedig kipát hord a fején. A főnökömet Shakur-nak hívják, afgán, 7 gyermek boldog édesapja és 2000-ben költözött Angliába. Lehet hogy tudott valamit...?
Kedvenc szavajárása a "Szopki", meg az "Ejj kopász", terjed tehát a magyar kultúra itt is. :)
Döbbenetes látni viszont, hogy itt a vezetők is beállnak mellénk dolgozni ha kell. Igenis felemelik a 30 kilós szőnyeget, megfogják a kalapácsot vagy az ecsetet, ha arra van szükség.

Az ír srácot Michael-nek hívják. Mivel a legtöbbször együtt dolgozunk, őt én szoktam tanítani a magyar nyelv szépségeire. Már tudja hogy az angol “here” szó magyarul mit jelent, valamint azt, hogy a szőnyeg (rug), ami a munkánk központi tárgya, az angol “kick” szónak felel meg. Shakur nevét is megtanítottam neki, bár a 7 gyereket figyelembe véve hiteltelennek tűnt, hogy a jelentése a “He doesn’t fuck neither”-nek felel meg.
Ez a szó amúgy sem áll messze tőle, hiszen mint egy Tarantino-film karaktere, minden mondatát az elmaradhatatlan "fuckin" szóval fűszerezi. A legtöbb mondatában csak ezt az egy szót értem meg elsőre. Amikor megkérdeztem tőle, hogy nem zavarja-e hogy mindent háromszor kell elmondania, annyit felelt, hogy már megszokta, mert az angolok is folyton visszakérdeznek. Megnyugtató.
És mivel többször is elkésett a kezdeti időszakban, így neki köszönhetően többször is hallhattam a főnököm szájából a Keresztapából híressé vált szállóigét, azaz: “Hol van Michael?”

Két hét telt el az első poszt óta, amely főleg munkával telt, de azért jutott idő szórakozásra, városnézésre is. Az emeleti szobánkból öt nap után leköltöztünk a végleges, földszinti szobánkba, amely kisebb, de olcsóbb is. A helyünkre pedig az előző posztban említett furcsa pár költözött. A spanyol srácot lányt Albának hívják és jóval alacsonyabb és mélyebb hangú, mint a barátnője. Tényleg furcsa pár na. De lassan már tényleg nem lepődünk meg semmin. Olyan szinten közömbösek az emberek, hogy szerintem az sem tűnne fel senkinek, ha köntösben és papucsban sétálnék végig az utcán.

Az első bérletvásárlásunk egy heti buszbérlet volt, ami kiválóan alkalmas arra, hogy a kezdeti időszakban segítsen felfedezni a környéket, annak minden szépségével és furcsaságával. Az itteni bérletet Oyster card-nak hívják, amely elnevezés elvileg valami olyasmit akar sugallni, hogy a kemény és biztonságot nyújtó külsőn belül, igazi érték lakozik. Ez nagyjából igaz is, a metró és a buszok egymást tolják és bár előfordulnak lerobbanások itt is, ekkora embertömegnél úgy gondolom hogy ennyi belefér. Lelkes amatőrként természetesen, amikor csak van szabad hely, a double decker-ek felső szintjének első sorában szoktunk helyet foglalni. Ez lehetőséget ad arra is, hogy megcsodáljuk a megállók tetején gondosan elhelyezett tárgyakat, úgymint fél pár cipő, vagy kakaóscsiga, hogy a legemlékezetesebbeket említsem. Lehet hogy ez egyfajta tagelésnek számít itt? Egy alkalommal az imént említett VIP helyünknek köszönhetően premier plánban láttuk (és éreztük) ahogy buszunk nemes egyszerűséggel átgázol egy fekete kisfiú mobiltelefonján, a körülötte lévő társai legnagyobb megdöbbenésének álcázott mámoros kárörömére.
Az utóbbi időben viszont általában gyalog járok munkába, nagyobb távolságokhoz pedig lustaságból és időtakarékosságból a metrót (itteni nevén tube vagy underground) használom. Néha azonban még a metróval is borzasztóan hosszú és monoton az utazás. Egyszer egy alkalommal közel másfél órát utaztunk egyhuzamban, átszállás nélkül.
Aki látta a Modern időket vagy a Barakát, az el tudja képzelni mi zajlik csúcsidőben a metrófolyosókon. A reggeli metró hangulata ráadásul inkább hasonlít egy női öltözőre, mintsem közlekedési eszközre. Előfordult már olyan is, hogy egy alkalommal minden irányból sminkelő, púderező csajokat láttam magam körül, akik olyan lazán művelték ezt a tevékenységet, mintha tényleg a saját fürdőszobájukban tennék ugyanezt. A metrókocsik sok esetben tele vannak eldobott újsággal (itt is metro-nak hívják), azonban ez nem a szemetelés jele, hanem a kiolvasott/félbehagyott újságot leszállásnál mindenki az ülésen hagyja a következő utasnak. Mivel térerő és mobilnet egyáltalán nincs az alagútban, jobb híján mindenki olvas, vagy zenét hallgat.

Van viszont egy nagyon idegesítő jelenség itt, az pedig a pocsék mobilhálózat. Egyszerűen nincs térerő a lakásban. Alapból gyenge a minőség, bármerre járok, de a lakásban sok esetben konkrétan nem vagyok elérhető. Több, tőlem távol lakó ismerősöm is panaszkodik erre, tehát a probléma nem egyedi. Már szolgáltatóváltáson is túl vagyok, de nem igen javul a helyzet, úgyhogy általában a mobilnet adta eszközökbe vagyunk kénytelenek kapaszkodni.

Sok nehézségre fel voltam készülve a nagy kaland előtt, de meglepően a legnagyobb kihívás nem a munkakeresés, vagy a lakóközösségbe való beilleszkedés volt, hanem a nyomtatás (!). Történt ugyanis, hogy az USB-ről való nyomtatás műveletére a közeli könyvtárat szemeltük ki, ahol külön váróterem van kialakítva a szabad gépekre való várakozáshoz. A rendszer úgy működik, hogy ha használni akarsz egy számítógépet, odasétálsz a központi géphez, bepötyögöd a neved és a rendszer generál neked egy jelszót, majd berak a várakozók sorába. Egy másik monitoron ezt követően megjelenik a neved a listában, a neved mellett pedig az, hogy hány percet kell várnod. Amikor pedig sorra kerülsz, a rendszer a neved mellé rendeli az éppen felszabadult gép számát. A rendszer kiválóan működik. Elméletben. Én ugyanis két egymást követő eset után elhatároztam hogy messziről el fogom kerülni őket. Hogy miért? Lássuk.
Az első alkalommal, a monitoron megjelenő 45 min felirat hatására bátorkodtunk kimenni vásárolni és hiába értünk vissza 30 perc múlva, a nevem már nem volt a monitoron. Sebaj, nem sietünk, kértem új sorszámot, 30 perc... leülünk, kivárjuk. Ekkor persze egy perccel sem volt rövidebb a várakozási idő, de én így is örültem hogy végre géphez jutottam. Ugyanis csak önkiszolgáló elven működik a rendszer, a pultnál csak fizetni és reklamálni lehet. Gondolom ezen felvezetés után kitaláljátok hogy én az utóbbihoz kellett hogy folyamodjak, ugyanis a rendszer nem fogadta el az általam beírt jelszót. A pultos szerencsére segítőkész volt és többször nyomatékosítva hogy milyen jófej velem és kivételes helyzetben vagyok, megadta nekem a sajátját. Azzal sikerült is belépni, viszont nyomtatni továbbra sem tudtam, mert kiderült hogy az általam hozott formátumot (.doc) nem tudja kezelni a gép. Másfél óra várakozás és szenvedés után így végül is egy belvárosi nyomtatványboltban sikerült kinyomtatni a cuccot, jóval drágábban.
Ami viszont a következő nap következett, az még ezt a szerencsétlenkedést is felülmúlta. Történt ugyanis, hogy miután kinyomtattam amit akartam, a pénztárnál sorra kerülve, a monitoron még sárga színű ábra, a nyomtatásban rózsaszínben jelent meg. Újabb reklamáció, újabb sorszám, majd újabb rózsaszín lap. Teljes volt a tanácstalanság a pultosok között, úgyhogy emberünk odajött a számítógéphez, hogy saját szemével bizonyosodjon meg, hogy az a rózsaszín tényleg sárga kellene hogy legyen. Az általam felvetett lehetőség, miszerint kifogyhatott a sárga szín, reakció nélkül maradt. Miután hosszasan, minden szögből megvizsgálta a monitort, egyszer csak ünnepélyesen kijelentette, hogy ő már tudja mi a gond. Amit mi eddig nem tudtunk az az, hogy a monitort oldalirányból nézve más árnyalatban látszik a kép és ezért jelenhetett meg nyomtatásban más szín. Mindig tanul valamit az ember. A helyzetet az asszisztensnője mentette meg, amikor is mosolyogva közölte velem, hogy szólni fog az IT-nak, a korábbi nyomtatásaimat pedig nem kell kifizetnem.
Azóta nem jártam a könyvtár közelében.

Kezd hosszúra nyúlni a poszt, úgyhogy folytatása következik hamarosan, hiszen lesz mit mesélnem a munkáról is. :) Addig is itt egy újabb adag kép. Üdvözlök mindenkit, hiányoztok!

Még csak bő egy hét telt el a Luton-i landolásunk óta, de olyan mintha már egy hónapja itt lennénk. Azóta már túl vagyunk egy költözésen, van munkánk, az utánunk beköltözött fiatal pár fiú tagjáról pedig kiderült hogy lány.
De ne szaladjunk ennyire előre.

Arra hogy az ablakok fordítva nyílnak, hogy zsinóros a villanykapcsoló és hogy két vízcsap van, fel voltunk készülve. Utóbbinál legalább nem tűzforró a meleg és zsibbasztó a hideg, mint ahogy azt egy birminghami raktárban tapasztaltam. Arra azonban, hogy ennyi új impulzus ér majd minket, nem számítottunk.
Ebben a blogban szeretnék minél több érdekes tapasztalatot megosztani az olvasóközönséggel, fényképekkel és olykor videókkal megspékelve, amolyan útinapló jellegűen, vagy éppen egy emlékalbum gyanánt, hogy legyen miből mesélni majd az utókornak életem Angliában eltöltött időszakáról. A blog címe egyébként Alfred Hitchcock azonos című filmjére utal. Remélem soha nem kell majd Psycho-ra változtatnom. :)

Nem mondok újdonságot senkinek azzal, hogy jobboldali közlekedés van, hogy tömeg van a metrón (erre még később vissza fogok térni), vagy hogy az itt megforduló nemzetiségek bőrszínéből le lehetne forgatni a Szürke ötven árnyalatának alternatív változatát. Már ha éppen kilátszik valami a szemeken kívül a csador alól. De éppen ezért színes ez a társadalom, ugyanis jó látni, hogy a háttérben éleződő, kulturális és vallási különbségekből adódó feszültségek ellenére, ezek az emberek békésen megélnek itt egymás mellett. Ezzel együtt, az egy hét alatt az is előfordult, hogy csak és kizárólag magyar beszédet hallottam magam körül a buszon.

Az eddigi legizgalmasabb napunk a kiutazás napja volt, amikor is hullámokban érkeztek az akadályok és problémák, mintha a sors vissza akart volna fordítani a már régóta tervezett útról. Rossz érzés tud lenni például, amikor a reptérre indulás előtt 10 perccel még nem tudod lecsukni a bőröndöt. Vagy amikor "last call"-ra rohansz a beszálláshoz a reptéren, és amikor odaérsz, nem találod a beszállókártyát. A beszállás során ugyanis legalább három alkalommal könyveltem el, hogy ez a gép nélkülünk fog felszállni. Először, a last call-nál, majd amikor nem volt meg a kártya, végül pedig, amikor a gépre utolsóként feljutva újfent eltűnt a kártya... Mr. Bean ihletett kapott volna, ha akkor lát minket. Pár liter folyadékot mindenesetre elvesztettem az alatt a tíz perc alatt.

Tudván hogy ilyen volt az indulás, akár stílszerűnek is nevezhetjük a megérkezést. A minket kiszervező cég ingatlanjaiban ugyanis nem volt szabad hely, ezért egy partnercégükhöz kerültünk, ami az előzetesen megbeszéltektől eltérő feltételekkel működik. Ennek a leglátványosabb jele az volt, hogy a korábbi ígéret ellenére nem volt ágynemű a szobában, úgyhogy az első utunk a közeli plázába vezetett. Öröm az ürömben, hogy ezzel a malőrrel összesen 98 Fontot (-ágynemű) spóroltunk, mert ez a cég nem kért tőlünk közvetítői díjat. A képen látható házban lakunk, immáron tizedmagunkkal, és bár soha nem fogjuk megtudni hova kerültünk volna eredetileg, a lakás állapotát, a környéket és a lakóközösséget tekintve, azt gondolom nagyon szerencsések vagyunk.
A ház két szintből áll. A felső szinten két nagyobb és egy kisebb szoba található, valamint egy fürdőszoba. Az alsó szinten van egy nagyobb és egy kisebb szoba (ez utóbbi a miénk), valamint egy társalgó, egy konyha és egy mosókonyha. A mosókonyhában van még egy wc is, valamint a telek rendelkezik egy igencsak elhanyagolt hátsó kerttel is. A lakás jól felszerelt, a wifi mellett, van több mosógép, több hűtő, fagyasztó, tűzhely, sütő, mikro, kenyérpirító, sőt még melegszendvics sütő és vízforraló is. A helységek takarítása fel van osztva a lakók között, akik között a legfiatalabb 19, a legidősebb 38 éves, úgyhogy kor szempontjából beleillünk a közösségbe. :) Egyelőre rend és tisztaság van, remélhetőleg ez így is marad.
A környék nagyon szép, csendes és rendezett, rengeteg park van a közelben, többségében tavakkal. 200 méteres körzetben van busz, metró és vonat, a közlekedés pedig még úgy is jónak mondható, hogy metróval fél óra, busszal pedig másfél óra alatt érünk be a Temzéhez. Hotelt a közelben még nem láttam, itt mindenki lakást, vagy szobát bérel. Ellenben arab és indiai "étteremből" van minden sarkon, ahogy élelmiszerüzletből is. Utóbbiban külön polcokat találunk magyar termékekből. A kedvenc Maggi paprikás csirkémet azonban eddig csak a magyar boltban  találtam meg, ami több mint fél órára van tőlünk. Túró Rudiból viszont itt sincs hiány. 10 perc buszozás után elérjük a közeli Mall-t, ahol van Lidl, illetve Iceland is, mindkettőben találni olcsó, ehető termékeket, mondanom sem kell hogy mi is ezekbe járunk vásárolni.
A következő posztban mesélek majd a mindennapok élményeiről és nehézségeiről is, de addig is jöjjön néhány további kép. :)